; -->

2014. február 4., kedd

11. A stúdióban /1. rész/

Drága olvasóim! 
Sajnálatos módon lebetegedtem, így volt időm megírni Nektek a részt. Nem lett a leghosszabb, szerintem a legjobb sem, mert elég unalmas lett, de azért remélem valamennyire tetszeni fog!:)
Ezt a fejezetet két részre osztottam, igazság szerint nem tudom miért, valamiért így jobbnak látom!:) Kommentelni ér!:)
Jó olvasást!
Ölelés, Lexii
_______________________________________________________________________

Lina szemszöge

Álmosan, pislogva nyitottam ki a szememet, majd azonnal vissza is csuktam, ahogy megéreztem az ablakból beáradó napfényt. Kinézve állapítottam meg, hogy éjszaka bizony leesett az első hó. Örültem, mert szeretem a havat, és a hideget. Tudom, furcsa, de mindig szerettem az ablakból nézni, ahogy kint, a nyugodt utcán csendesen szállingóznak a hópelyhek.
Pár percig még feküdtem, majd mikor szemeim megszokták a világosságot, felültem, és nagyot nyújtózva pillantottam az éjjeli szekrényen elhelyezett óra felé. Hét óra lesz pár perc múlva. Szuper, még van időm elkészülni, és megreggelizni. 
Kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Közben felkaptam a már tegnap kikészített ruháimat. Megmosakodtam, felöltöztem, majd lefelé, azon belül a konyhába vettem az irányt. Unottan falatoztam az általam elkészített rántottát, hiszen a fiúk még nem keltek fel. Mikor végeztem az órára nézve, megállapítottam, hogy sietnem kéne, ha nem akarok elkésni. Viszonylag gyorsan kaptam le az előszobában lévő akasztóról a kabátomat, és a táskámat. Kicsit rétegesebben öltöztem fel, mert kint mínuszok repkednek, és az egész város le van fagyva A cipőmet felhúzva, már csuktam volna be az ajtót, (épp a kulccsal szenvedtem) mikor valaki megszólalt a hátam mögül.
- Ne csukd be! - az ijedségtől ugrottam egyet hátra, ahol szerencsétlenségemre pont jég volt, így szépen, nőiesen megcsúsztam, és lecsücsültem a hideg földre. Bosszúsan néztem fel a balesetemet okozó emberre, aki történetesen Niall volt. Bocsánatkérően nézett rám, de nem bírta sokáig ő se, meg én se. Egyszerre kezdtünk el nevetni, közben az említett segített feltápászkodni a földről. Mikor már stabilan álltam, és abbahagytuk a röhögést, leporoltam magam, majd megkérdeztem Nialltől, hogy hol volt.
- Boltban, mert nem volt itthon kaja, és éhes voltam. - megmosolyogtatott a cselekedete, mert tudom, hogy ő mindig éhes. El kéne már menni bevásárolni, mert tényleg nincs itthon semmilyen étel, és ez így nem mehet majd tovább.
Még egy kicsit beszélgettünk, ő is kérdezte, hogy hová megyek. Azon morfondíroztunk, hogy délután elmegyünk valahova.
- Ki volt az az idióta, aki nyitva hagyta a bejárati ajtót decemberben? - egy bosszús hangot hallottam a mellettem lévő bejárat felől. Hupsz, az elfelejtettük. Számat elhúzva fordultam, a még mindig haragos Louis felé, majd Niallre pillantottam, aki alig bírta visszafojtani a nevetést.
- Ne haragudj Boo Bear, megfeledkeztünk róla! - rebegtettem meg a pilláimat felé, de nem nagyon hatotta meg.
- Egyáltalán miért álltok ti kint a hidegben? - fonta karba a kezét mellkasán, egyrészt mert fázott, másrészt, mert szerinte így nagyobb hatást kelt.
- Lina megy dolgozni, én meg most értem haza a boltból. - Az ír manó válaszolt helyettem, majd felmutatta a zacskót, hogy bebizonyítsa, igazat mondott.
- A dolgozásról jut eszembe! Délután megyünk stúdiófelvételre, nem szeretnél jönni? - kérdőn tekintett rám az ajtófélfára támaszkodva. Időközben felkapott egy kabátot, és magára akasztotta.
Kicsit elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, hogy nem fogok-e zavarni, de ahogy Niall rám mosolygott az ötlet miatt, minden bizonytalanságom egy csapásra elszállt, így boldogan egyeztem bele.
- Persze, elmegyek veletek! - viszonoztam Nialler gesztusát. - De most már menjetek, mert megfogtok fázni, és én is elfogok késni. - még búcsúzóul intettem egyet, majd hátat fordítva a két fiúnak, elindultam London havas utcáin a munkahelyem felé.

***

Az óra csigalassúsággal kattogott a kávézó fehér falain, én meg magamat halálra unva várakoztam a pult mögött, hogy végre-valahára leteljen a munkaidőm. Már csak 25 perc. Nyugtattam magamat, hogy már csak ennyit kell kibírnom. Nem a meló volt rossz, csak a mai napon még a szokásosnál is kevesebben voltak, és semmi dolgom nem akadt. 
A kezembe vettem a törlő rongyot, -és a mai napon már legalább századjára- letöröltem a pultot. Az ajtó csilingeléssel jelzett, hogy vendég érkezett. Izgatottan pillantottam az említett hely felé, remélve, hogy most már lesz dolgom. Legnagyobb meglepetésemre, öt srác lépett be, majd engem megpillantva vigyorogva indultak meg az én irányomba. 
- Sziasztok! - köszöntem lakótársaimnak. - Mi járatban? Kértek valamit? 
- Szia Lina! Jöttünk érted! - kacsintott Liam rám, amire hangos nevetéssel válaszoltam. - Én egy kávét kérek, ha már kérdezted. - mosolygott rám, amit nem tudtam nem viszonozni.
A többiek is lediktálták rendelésüket, majd boldogan láttam hozzá elkészíteni nekik. Nina, a munkatársam, és egyben a legjobb barátnőm segített elkészíteni.
- Szia Nina! - köszönt barátnőmre Harry vigyorogva, mire az említett lány, elpirulva hajtotta le a fejét. Eddig is tudtam, hogy Ninának bejön Harry, de hogy ez kölcsönös? Arról fogalmam sem volt.
Mikor elkészültünk az összes kávéval, kicsit félre húztam Ninát, és halkan diskurálni kezdtünk. Elmondtam neki, hogy szerintem Hazzanák is bejön, erre ő tiltakozni kezdett, de én nem hagytam magam, és elhatároztam magamban, hogy én bizony beszélni fogok Harryvel.
A fiúk hamar végeztek, és várták, hogy lejárjon a munkaidőm, amiből már csak 15 perc volt.
- Lina menj el hamarabb a fiúkkal nyugodtan, majd én tartom a frontot! - kedvesen mosolygott rám munkatársnőm. Neki természetesen elmondtam a délutáni programot. Kérdőn néztem rá, de ő csak egy bólintással erősítette meg kijelentését, mire én hálásan a nyakába ugrottam. Mikor már kiörömködtem magam, szóltam Louisnak, hogy egy perc és mehetünk, majd villám sebességgel indultam meg az öltözők felé, hogy végre levehessem a kötényemet, és felvehessem a saját ruhámat. Még beszóltam az irodába, hogy kicsit hamarabb lelépek. Mrs Smith aprót bólintva vette tudomásul mondandómat, majd elköszönve tőle elhagytam az irodát.
Kint a fiúk már türelmetlenül vártak.  Még elköszöntem a pult mögött szorgoskodó Ninától, majd elindultunk Lou kocsija felé.

***

Unottan bámultam ki a kocsi ablakán, de mikor az megállni készült felkaptam a fejemet. Egy hatalmas épület tárult szemeim elé, majd a számat eltátva pattantam ki a járműből, hogy még közelebbről megszemlélhessem.
Csodálatos. Ez az egy szó jutott eszembe róla.
Az építmény előtt hatalmas tömeg kerekedett, ami leginkább lányokból állt. Hatalmas táblákat cipeltek kezükben, amikre a jól ismert 'One Direction' szócska díszelgett különböző színekben, mintákban. 
Valaki megragadta a kezemet, és a bejárat felé kezdett húzni, pont úgy, mint a múltkor a kórházból kifele jövet. Ugyanúgy Zayn szorította a csuklómat, nehogy elragadjon a tömeg. Az ajtónál több biztonsági őr segített bemenekülni, a sok sikítozó lány elől.
- Ezek mindenhol megtalálnak! - hitetlenkedett Zayn, majd elindult a recepció felé. Most, hogy végre senki sem huzigál, jobban körül néztem. Szép. A falak halványbarnák, rengetek kép helyezkedik el rajta, különböző híres énekeseket ábrázolva, akik gondolom itt vették fel híres slágereiket. 
Zayn nem tudom mit beszélhetett a recepciós nővel, de mikor visszajött, intett, hogy menjünk a stúdióba. Egy hosszú folyosó vezetett el minket az említett helyiség felé. Belépve a fiúkat már várta egy férfi, akivel hamar beszélgetni kezdtek, arról, hogy mit vegyenek fel. Tanácstalanul álltam az ajtóban, de szerencsémre -vagy éppen szerencsétlenségemre- Niall észrevette tudatlanságomat.
- Josh, ő  itt Lina Thomson. Lina, ő itt Josh Parker. - mutatott be minket egymásnak. Esetlenül köszöntem a pasasnak, aki érdeklődve nézett a fiúkra választ várva arra, hogy mit keresek itt. Zavartan sütöttem le a szememet. 
- Lina eljött megnézni minket. Ugye nem baj? - húzta fel a szemöldökét Zayn. A férfi morgott az orra alatt valami olyasmit, hogy dehogy gond, de én nem voltam benne olyan biztos. Miden esetre engem nem érdekelt, leültem a kanapéra, és vártam, hogy végre elkezdődjön a felvétel. A fiúk először együtt mentek be a felvevő szobába, és kezdték el felvenni legújabb slágereiket. 
Már legalább huszadjára kezdték el előröl az egész dalt, mert Joshnak nem tetszett, mire Niall szünetet kést, mert éhes lett. Már egy kicsit én is kezdtem unni ezt az egészet, ezért úgy döntöttem, hogy majd szólok valamelyik fiúnak, hogy elmegyek felfedezni az épületet. Mivel Harry volt a legközelebb, így őt kaptam el, és avattam be tervembe. 
- Persze, menjél, csak majd gyere ide vissza! - utasított, majd én egy boldog mosollyal hagytam el a helyiséget.
A folyosón indultam tovább, mikor megpillantottam egy szobát aminek az ajtaján 'hangszeres szoba' cím villogott. Mindig is imádtam a hangszereket. Kiskoromban tanultam egy kicsit zongorázni apukámtól, aki profin játszott.
Beléptem a szobába, és elállt a lélegzetem. Telis-tele volt hangszerekkel, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Egyetlen dolog miatt ámultam el. Egy zongora. Egy gyönyörű, fekete, óriási zongora állt a szoba közepén. Pontosan ugyanolyan, mint ami nekünk volt, és amit a baleset után soha többet nem láttam. Ezermillió emlék jutott eszembe a hangszer láttán, úgy éreztem széthasad a fejem, és a szívem egyaránt. Eszembe jutott amikor Apával ketten ülünk előtte, én még kicsike vagyok, és az ujjaim még nem elég nagyok ahhoz, hogy a kedvenc darabomat előadjam, ezért Apukám megfogja, és segít nekem. Ezek a gondolatok azok, amiket soha nem akarok elfelejteni. Ezek az emlékek tartanak itt engem a földön, ezek miatt létezem. Az emlékek felidézése miatt könny szökött a szemembe, amit gyorsan le is töröltem a pulóverem ujjával. Nem szabad gyengének lennem! 
Előre megfontolva a dolgot ültem le a zongora előtt lévő kis székre. Szaggatottan vettem a levegőt, és a szívem ezerrel vert. Szépen lassan felnyitottam a zongora tetejét, az ujjaimat végighúztam a billentyűzeten, és játszani kezdtem a kedvenc darabomat. A dallam szépen csilingelt, és e hallatán újra könnyezni kezdtem, de nem érdekelt. Hiába próbáltam volna erősnek maradni, abban a pillanatban nem tudtam. Olyan sok szép emlék fűzött e dalhoz, hogy képtelen lettem volna kibírni sírás nélkül. Halkan énekelni kezdtem azt a dalt, amit Apukámmal írtunk még nagyon régen ehhez a dallamhoz. Imádtam énekelni, és zongorázni, mikor még egészen pici voltam, de mióta kórházba kerültem nem énekeltem. Egyszer sem. Még a zuhany alatt sem, pedig rossz szokásom volt, hogy dalolászni kezdek mosakodás közben. De én még akkor is tartottam magam. Egy hangot sem énekeltem, és most, hogy újra elkezdtem, rájöttem, hogy nagyon hiányzott. Butaság volt, felfüggeszteni, pedig tudtam, hogy nekem a zene az életem, mióta megszülettem. 
A dallamnak mindjárt vége szakad, és mikor az utolsó hangokat ütöm a billentyűzeten, és énekelem az utolsó sort, kitör belőlem a zokogás. Nem bírtam befejezni a darabot. Túl gyenge vagyok. Túlságosan szoros a kapcsolat közöttem, és a zene között. Eszembe juttatta a múltat. A szép, békés múltat, amikor még semmi gondom nem volt. Boldogan éltem az életemet szüleim körében. De ez most már nincs többé. És az fáj a legjobban, hogy ez ellen nem tudom mit tenni. El kell fogadnom. Bármennyire is fáj ez belül, nem lehet mit tenni. A levegőt hangosan kifújva töröltem le a szememet egy zsepivel, mikor hallottam, hogy nyitódik az ajtó, és valaki megszólal mögülem.
- Ez valami csodálatos volt!

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik!Hamar folytatást! :DD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen igyekszek!:)
      Már félig kész van a következő!:)
      xoxoLexii

      Törlés