8. Homály

Drága olvasóim!

Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nagyon jól estek, hogy úgy gondoljátok folytatnom kéne!

A részhez jó olvasást! :)

xoxoLexii

UI: Tudom, hogy sokszor változtatom azt, hogy milyen szemszögből írom a történetet, de én így látom jónak, mert így többet tudok leírni abból, hogy ki mit érez. Ha valakit zavar, szóljon, és megpróbálok változtatni! :)

________________________________________________________________________

Ajánlott zene:

Lana Del Rey - Summertime Sadness

,,Pár percig gondolkodott, majd amit ezután mondott azt sose fogom elfelejteni.

- Mi történt? És egyáltalán kik vagytok ti? Ismerjük egymást? Hol vannak a szüleim?"

Lina szemszöge

Nem értettem semmit. Mit keresek egy kórházban? Ki ez az öt fiú? Miért hiszik azt, hogy én ismerem őket? Anyu és Apu? Ők hol vannak? Ezek a gondolatok cikáztak a fejembe, de sehogy sem találtam meg rájuk a választ. Ahogy megkérdeztem, hogy kik ők, a szőke hajú a szája elé kapta a kezét, és szemébe könnyek gyűltek. A sötét bőrű fiú, fájdalommal teli, ám értetlenséget tükröző szemmel nézett rám. A többi 3 srác kikerekedett szemekkel vizslatott, ám ennek okát még nem fejtettem meg. Semmi közöm hozzájuk, nem értem mit gondolnak magukról. Egyáltalán nem ismerem ezeket a srácokat. Most sajnálnom kéne őket? Ezzel most nem érek rá foglalkozni, mert van még egy jó kérdés. Hol vannak a szüleim? Nem  hiszem, hogy 16 éves létemre itt hagynának. Amíg ezen gondolkoztam, az orvos - akit a névkártyája szerint Dr. Benett-nek hívnak - odajött hozzám, és leült az ágy szélére. Kíváncsian néztem rá, de igazából tudtam, hogy most fognak jönni a rutin kérdések. De bizony nagyot tévedtem.

- Kérdezgetek tőled alapkérdéseket, rendben? - nézett rám az orvos. Beleegyezően bólintottam, majd Dr. Benett a kórlapjából felnézve feltette a nekem szánt első kérdését.
- Mi a neved? - először majdnem elnevettem magam, hogy minek tesz fel ilyen kérdéseket, de mikor megláttam arckifejezését elment a kedvem a nevetéstől.
- Lina Thomson.
- Rendben. Hány éves vagy?
- 16 - mikor kimondtam, a csíkos pólós srác felordított.
- Szent Répa! Nem most töltötted a 18-at? - furán néztem rá, egyrészt a kifejezés miatt, másrészt miét gondolja rólam, hogy 18 éves lennék?
- Louis, fogd be! - szidta le - gondolom - barátját a göndör hajú. Az előbb említett fiú bűnbánóan hajtotta le a fejét, majd intett az orvosnak, hogy folytassa.
- Szüleid hol vannak?
- Épp ez az! Nem tudom. - értetlenkedve ráztam meg a fejem.
- Mi az utolsó emlékképed, mielőtt felébredtél?
Hosszas gondolkodás után végül eszembe jutott, de ez az emlék nagyon távolinak tűnt...
- Az, hogy Anyuval a kertben virágot ültetünk.
- Mikor volt ez? - az orvos érdeklődve várta a válaszomat, de sehogy sem akart eszembe jutni.
- Fogalmam sincs. - a fejemet a kezembe temettem, hátha így hamarabb fog eszembe jutni.
- Még egy utolsó kérdésem van.  Milyen évet írunk?
Reflexból jött a válasz, de nem gondoltam volna, hogy ekkora kavarást fog okozni.
- 2012-őt.

Zayn szamszöge

Lina nem emlékszik semmire. Ez már biztos. Komolyan, ez is csak velünk történhet meg. Mikor kimondta, hogy 2012-őt írtunk, nem hittem a fülemnek. 2 év kiesett az emlékezetéből, és még azt hiszi, hogy élnek a szülei. Szegény, mit fog majd szólni, ha rájön, hogy 18 éves, és meghalt az Apukája és az Anyukája? Bele se merek gondolni, hogy mennyire össze lesz törve lelkileg.
Hosszas gondolkodásomat, az orvos hangja szakította félbe. Megkért, hogy menjünk ki vele egy kicsit a folyosóra megbeszélni azt, ami az előbb bent zajlott le. Mindebből az ágyon fekvő lány semmit nem értett.
- Lina az elmúlt két évre nem emlékszik, ami valószínűleg azért van, mert az agyának egy része nem akar emlékezni egy rossz, esetleg tragikus emlékre. Ez esetben, ugye a lány szüleinek halálára gondolok. Ha minden jól megy, akkor Lina hamarosan visszakapja emlékezetét, de semmit sem tudok biztosra mondani. - jelentette ki az orvos, mi pedig fellélegezve vettük tudomásul, hogy még nincs minden veszve.
A srácokkal úgy gondoltuk, hogy nem megyünk be Linához. Minek? Hogy megint a fejünkhöz vágja, hogy fogalma sincs arról, hogy kik vagyunk? Tudom, hogy nem az ő hibája, de bosszant, hogy semmit sem tudok tenni az ellen, hogy felismerjen. Csak imádkozok, hogy egyszer valamikor visszanyerje az emlékezetét, és újból jóba legyünk. Ha nem, akkor azt nem élném túl. Nem látnám sugárzó mosolyát, nem hallanám vidám kacagását, és nem érezném azt, hogy ha ő mellettem van, akkor semmi gond nem lehet.
Nem fogom irigyelni azt az embert, aki megmondja neki, hogy a szülei autóbalesetben elhunytak.
Még reggel 6-kor is ott ültünk a szobája előtt lévő székeken, hullafáradtan, de semmiképpen sem mentünk volna haza, egy jó kiadós alvásra. Inkább elmentem a földszinten lévő kávéautomatához, hogy megvegyem a kitudja hányadik műanyagpoharas csodaszert magamnak, és a fiúknak. Visszaérve mindenkinek odaadtam az italt, majd lassan kortyolgatni kezdtük.
Linához nem ment be az orvos, csak annyira, hogy megmondja neki, hogy pihenjen, úgyhogy a lány most alszik.
A fiúkkal azóta megbeszéltük, hogy majd az orvos elmondja neki, hogy mi a probléma, de mi is ott leszünk, és majd a végén egyedül én fogom neki elmondani, hogy mi történt a szüleivel, mert úgy gondoljuk, hogy én állok Linához a legközelebb. Nagyon nem akartam, de muszáj voltam ezt megtenni Lina érdekében.

***

Hiába nem akartam, hogy eljöjjön ez a perc, de órák csak úgy peregtek, és én kénytelen voltam belátni, hogy nem húzhatom tovább az időt, és muszáj voltam a fiúkkal, és az orvossal az oldalamon belépni az ajtón, a már idegesítően fehér falú szobába.

Lina szemszöge

Unottan fordultam a megnyikordult ajtó felé, gondolván úgyis csak egy nővér fog belépni. Ezúttal viszont nem az történt amire számítottam. Megint az az 5 fiú lépett be Dr. Benettel karöltve. Úgy láttam nagyon idegesek, de nem értettem. Mit is értenék! Az elmúlt egy napban semmire sem találtam magyarázatot. Kik ezek a fiúk? Hol vannak a szüleim? Mi történt velem, azon a bizonyos estén? Ezek a kérdések, amikre nem találok választ. És ez borzasztóan idegesít.

Kedvtelenül, mégis kíváncsian vártam, hogy valamelyikük végre megszólaljon, ám egyikük sem vette arra a fáradságot, hogy megszólaljon, ezért én kezdtem.

- Megtudhatnám végre, hogy mi történik velem? - nem kerteltem, egyből a közepébe csaptam. Jól van Lina, ügyes vagy!

- Persze Mis Thomson, azért jöttünk. - belenyugodva bólintottam, majd vártam a folytatást. - Sajnálattal kell közölnöm, hogy Ön tegnap éjszaka, olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy elvesztette az emlékezetét. Kettő év maradt ki az emlékezetéből. - az orvosok nem arról voltak híresek, hogy kedvesen mondják meg az embernek  a baját. Ez alól Dr. Benett sem volt kivétel.

Szavait először fel sem akartam fogni. Az nem lehet... Az nem lehet, hogy ennyi mindent elfelejtettem. Nem hiszek neki!

- Nem! - suttogtam. - Ezt nem hiszem el!

- Kérem kisasszony, higgyen nekem.

- Nem! - ordítottam, majd kezeimmel magam mellé csaptam az ágyra hangsúlyozva, hogy nem hiszek az orvosnak. - Nem lehet igaz! - most már csak csendesen motyogtam magam elé, mert kezdett leesni a dolog. Még mindig zaklatottan kezdtem el azon agyalni, hogy ez lenne a logikus magyarázat mindenre. Arra, hogy miért érzem olyan távolinak az 'elmúlt' napokat. Arra, hogy a fiúk miért hiszik azt, hogy ismernek. De legfőképpen arra, hogy hol vannak a szüleim.

- Hol vannak a szüleim? - magam elé bámulva kattogott tovább az agyam magyarázatot keresve. Közben az orvos, és a négy fiú kiment már kiment, és egyedül maradtam a titokzatos idegennel. Kérdőn néztem rá. - Hol vannak a szüleim? - ismételtem meg mondatomat kicsit hangosabban, és magabiztosabban. Feszültem nézett rám, majd  valahára válaszolt feltett kérdésemre.

- Nézd, mi nem akarunk felkavarni, de tudnod kell az igazat. Kezdjük az elején. - nagy levegőt vett, majd folytatta. - Hogy honnan ismerjük egymást? Ez egy hosszú történet. Legyen annyi elég, hogy velem és a fiúkkal laktál/laksz együtt. Nagyon jól összebarátkoztunk, és ismerkedtünk rövid idő alatt, mondhatni olyan vagy nekünk, minta húgunk. Ezért is olyan szomorú, ami azon a bizonyos estén történt. Aznap, nekünk fontos megjelenésünk volt egy díjátadón, amin te is részt vettél, mint partnerem. Nagyon jól éreztük magunkat. Táncoltunk, beszélgettünk, jól mulattunk. Magam sem tudom, hogy miért mentél ki azon az ajtón. Niall állítása szerint szédültél, és kimentél levegőzni. Már 20 perce nem jöttél vissza, amikor aggódni, kezdtünk, hogy mi történhetett a mi kis húgicánkkal. Csak te tudod, hogy milyen tragikus dolog történt akkor, mikor kint álltál, mert mi csak akkor értünk ki, amikor már semmi esélyünk sem volt. Ott feküdtél eszméletlenül, tehetetlenül a jég hideg földön. Pánikba estünk. Mindannyian. Nem tudtuk pontosan mit kellett volna tennünk, mi csak a mentősöket hívtuk. Pár perc múlva megérkezett az autó, és beszállítottak téged ide. Onnan már te is tudsz mindent. Illetve nem. Hogy hol vannak a szüleid? Pár hónapja nemsokkal a 18 szülinapod után frontálisan ütköztetek egy másik autóval. Csak te élted túl. Lina, a szüleid meghaltak a balesetben!