9. A különös álom

Drága olvasóim!
Nagyon köszönöm, az előző fejezethez érkező 4 kommentet! Nem akarok nyálas, csöpögős lenni, de szeretném ha tudnátok, hogy ez nekem nagyon sokat, jelent! Továbbá boldogan nyugtáztam, hogy egyre többen leszünk! Már 20 rendszeres olvasóm van, amit szintén nagyon köszönök! :)
A 9. résszel megérkeztem, remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Jó olvasást!
xxLexii

UI: Nem tudom, hogy a továbbiakban mennyi időm lesz írni, mert sajnos holnaptól suli, ezért kevesebb időm lesz! Próbálok igyekezni, de semmit sem mondok biztosra! :/
________________________________________________________________________

Ajánlott zene:

D. H. T. - Listen To Your Heart

Lina szemszöge

 ,,Csak te élted túl. Lina, a szüleid meghaltak a balesetben!"

Nem hittem a fülemnek. Pontosabban nem akartam...Hogy mi? Mi történt vele?

Egyszerűen nem jutott el a tudatomig, amit Zayn mondott. Nem tudtam felfogni. Az nem lehet! Ez biztos csak tévedés. A szüleim otthon várnak rám mosolyogva, és Anya éppen a konyhában főz, Apa meg újságot olvas. Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy átverés. Egy rossz vicc. A szívem hevesebben kezdett verni, azt hittem menten kiugrik a helyéről. A gyomrom golflabda nagyságúra zsugorodott. Nem észleltem semmit ami körülöttem zajlott, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem igaz. Indokokat kerestem arra, hogy megcáfoljam ezt az állítást, de legbelül nagyon jól tudtam, hogy ez igaz. Csak nem szerettem volna bevallani saját magamnak. Nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet velem. 

Értetlenül néztem fel a még mindig türelmesen várakozó fiúra. Tudni akartam, az igazat. Hallani akartam még egyszer a szájából, hogy ez megtörtént.

- Ez igaz?

Nem válaszolt rögtön. Pár pillanatig a szemembe nézett. Íriszeiből nem tükröződött más, mint félelem, sajnálat, de legfőképpen megértés. Szótlanul bólintott, engemet pedig villámcsapásként ért a felismerés. Igazat mond!

Hirtelen tettem a kezemet a szám elé, és nem bírtam tovább. Kitört belőlem a zokogás. A torkomban gombócot éreztem, és egyszerűen nem tudtam abba hagyni a sírást. Erőtlenül csúsztam hátrébb az ágyon, hogy megtudjam magam támasztani a falnál. A lábaimat felhúztam, és abba temettem a fejem. Kezemmel átkulcsoltam a térdeimet, segítve, hogy még jobban biztonságban érezhessem magam. Tovább zokogtam, és próbáltam mindent kizárni. Nem akartam senkivel sem beszélni. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén. 

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor éreztem egy meleg kezet a hátamon. Először elakartam húzódni, de mikor megéreztem a cigi jellegzetes szagát egy kis citrus illattal fűszerezve, meggondoltam magam. Nagyon ismerős volt, de abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. 

Kicsit félénken kezdte el simogatni a hátam, de mikor ettől csak még jobban sírni kezdtem, felbátorodott, és szorosan magához húzott. Készségesen bújtam oda hozzá, hiszen szükségem volt egy támaszra. Olyan mérhetetlen fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy azt hittem menten összeesek. Lehet jobb lett volna. Ha elájulok, akkor csak lebegek a semmiben, és nem éreznék ekkora terhet a vállamon. Igen, valóban jobb lenne akkor.

- Héj, nyugodj meg, nem lesz semmi baj! - próbált megnyugtatni, de nem hittem neki. Még, hogy nincs semmi baj! Hol fogok élni? Mi lesz velem? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben még nagyobb terhet rakva a vállamra.

Mikor már egy ideje sírtam, felnéztem az engemet nyugtatni próbáló fiúra. Próbáltam megnyugodni, hogy kitudjak nyögni valamit.

- Zayn. - néztem rá erőtlenül.

- Igen? 

- Magamra hagynál? - kértem meg suttogva, mert most magányra volt szükségem. Rendbe kell tennem a dolgokat a fejemben. 

- Nem lesz semmi baj? - nemlegesen ráztam meg a fejem, majd néztem, ahogyan a fiú, vonakodva bár, de viszonylag gyorsan kisétál az ideiglenes szobám ajtaján.

Végre. Most csakis erre vágytam. A magányra. El se hiszem, hogy ez történt velem. Azt hittem, hogy tökéletes életem van. Szerető családom, akik mindenben összetartanak. Voltak barátaim, akik bármikor feltudtak vidítani, rosszabb pillanataimban. Gondolom, ők már azt se tudják ki vagyok...

Ezekkel a gondolatokkal állok fel, és csoszogok a szobám fürdőjébe. A tükörbe pillantva, még én magam is megijedek a látványtól. Hajam csapzottan hullik vállamra, szemeim bedagadtak, és vörösek. Fal fehér arcom arra utal, hogy tényleg nem érzem magam valami fényesen.

Elegem lett. Elegem lett abból, hogy úgy nézek ki, mint egy hulla. Ezt be kell fejeznem. Nem fogom magammal ezt tenni. Tovább kell lépnem a szüleimen, csak így tudom folytatni az életem. 

Ahogy elhatároztam magam, gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, kicsit rendbe szedtem magam. Felvettem a kórházi ruhát, majd megszárítottam a még vizes fürtjeimet.

Visszahuppantam az elég kemény ágyra, és elmerengtem. 

Természetesen még mindig nagyon fáj a szívem a szüleim után, de meg kell tanulnom továbblépnem. Nem tudom, hogy mi lesz velem a továbbiakban, de majd az is eldől. Lehet nem emlékszem a fiúkra, de erről nem én tehetek. Hogy hol fogok lakni? Nem tudom, csak reménykedni tudok abban, hogy Zayn esetleg befogad, úgy, mint - állítása szerint - nem régiben. Ez még a jövő zenéje.

Időközben elterültem az ágyon, és kinéztem az ablakon. Olyan szép kint az idő. Hét ágra süt a nap, ami Londonban elég meglepő, az itteni időjáráshoz képest. A madarak csicseregnek, gyermekek százai játszanak odakint, felhőtlenül boldogan. Bárcsak én is így érezhetném magam. Csak élvezni az életet, és semmi más.

Az ablakom pont egy parkra nézett le. Szerelmes párok lepték el az ottani kerti padokat. A szökőkútnál csobogott a víz, ami még szebbé tetté az összképet. 

Az ablakon túli világ képének elemzéséből feleszmélve hallottam meg a hasam kordulását. Éhes vagyok. Már jó régóta nem ettem, az biztos. Elindultam élelmet lelni, a kórházban lévő lenti büféhez.

Kilépve az ajtón, egy hosszú folyosón találtam magamat. A szoba előtt lévő székeken most senki sem ült, de nem zavart. Reménykedtem, hogy a fiúk hazamentek kicsit rendbe szedni magukat, mert már kitudja milyen régóta kubbasztottak itt mellettem. Nagyon rendesek, hogy itt vannak velem. El se tudják képzelni, hogy mennyit jelent ez nekem. Így nem érzem magam olyan egyedül, magányosan.

A keresett helyiséghez érve, meglepően vettem észre, hogy nem volt igazam. Zayn az egyik asztalnál ült, egy pohár kávé társaságában. Úgy gondoltam leülök mellé, és hazazavarom. Nem kell mindig itt lenni mellettem. Tudom, hogy már iszonyatosan fáradt. Menjen haza, és pihenje ki magát. 

- Szia! - elfoglaltam a vele szemben ülő székek egyikét, és ránéztem. Kicsit meglepődött, azon, hogy itt talál engem, de azért visszaköszönt. 

- Jobban vagy? - szomorúan nézett rám, de én csak egy lesajnáló pillantást vetettem rá, és próbáltam a lehető legboldogabban válaszolni.

- Persze!

Némán bólintott, de nem hiszem, hogy bevette álcámat. Elindultam a pulthoz valami ennivalót szerezni. Pénzem nem volt, de, mint a kórház betege, az itt mindent ingyen kapok. Legalábbis reggelit, ebédet és vacsorát. Most pont vacsora idő van. 

A ételt tálcára pakolták, majd a kezembe adták. Leültem vele megint Zaynhez, majd jóízűen falatozni kezdtem. 
- Zayn, nyugodtan menjél haza, és aludj egy kicsit! - mondtam neki, két harapás között. Kérdőn nézett rám, én meg folytattam. - Nem kell itt lenned egész álló nap. Te is ember vagy, neked is szükséged van a pihenésre.
Vonakodva nézett rám, én meg egy bólintással erősítettem meg mondandómat, és vártam, hogy tegyen , vagy mondjon valamit.
- Biztos?
- Tuti! - mosolyomat, ő is viszonozta, amit boldogan nyugtáztam el magamba. Felállt az asztaltól, majd intett egyet búcsúzásképp.
- Holnap jövök! - vigyorgott, én meg felnevettem kijelentésén.
- Várni foglak! - bár még nem igazán ismertem, de attól még nagyon jól elvoltunk, és tényleg várom, hogy holnap ugyanúgy ott üljön a szobám előtt lévő rozoga, kényelmetlen széken. Tudom, hogy nem kötelessége itt lenni, de én önző módon szeretném ha velem lenne. Így is elég unalmasan telnek a napok a kórházba, mi lenne még, ha ő sem lenne?
Mikor befejeztem az evést, elindultam vissza az ideiglenes lakóhelyem felé. Beérve elterültem az ágyamon, és mivel kifárasztott a sok sírás, hamar elaludtam, és belecsöppentem egy rendkívül furcsa álomba.

***

Emlékképek áradata lebegett a szemem előtt. Minden olyan kesze-kusza volt, alig-alig véltem felfedezni egy-egy képet, emlékfoszlányt. Hirtelen zuhanni kezdtem a semmibe. Mikor földet értem egy iskolában voltam, azon belül, egy osztályteremben. A leghátsó padban ültem és onnan figyeltem az eseményeket. Hol vagyok? Egyáltalán hogy kerültem ide? És miért? Semmi sem volt világos számomra.

Egyszer csak két lány lépett be a helyiségbe. Nem hittem a szememnek. Hiszen ez én vagyok! Saját magamat láttam, csak pár évvel korábban. 16 évesnek nézhettem ki. Hogy került ide a korábbi énem? A mellette lévő lánynak hosszú szőke haja volt, és gyerekes arcán kedves mosollyal nézett a korábbi önmagamra. Leültek a legelső padra, és várták a becsöngőt. Még egy ideig beszélgettek, közben fel-fel kacagtak, jól szórakoztak. Megszólalt a csengő, mire a diákok szomorúan a helyükre vándoroltak, és próbáltak csendben maradni. 

Többet nem láttam, mert hirtelen távolodni kezdtem. Egyre csak kisebbnek és kisebbnek láttam az osztálytermet, míg végül csak egy apró pontot láttam, majd újra zuhanni kezdtem.

***

Egy másik szituációban találtam magam, és ugyanúgy kívülről láttam mindent. A távolban  újra csak megpillantottam a saját énemet, amint egy fiúval egymás előtt állunk, és én ámulva hallgatom a fiú szavait. Nem tudtam mit mond, én csak kívülről figyeltem mindezt, mintha egy tévé képernyőjét nézném. Mégis éreztem, az érzéseit. Lina érzéseit. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan sebesen vert. A tenyerem izzadni kezdett, holott kint mínuszok repkedtek.  Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy a fiú nem más, mint Zayn. Hallottam ahogy azt suttogja nekem 'Még szükségem lesz rád!', és a én lefagyva állok előtte. Töprengtem, vajon honnan ilyen ismerős ez a helyzet. Nem jöttem rá. 

Egyszer csak ezt vettem észre, hogy megint távolodni kezdek, és újra zuhanok a semmiben.

***

Egy plázába voltam, ahol nyüzsgő emberek sokasága vett körül, mégse vettek észre. A boltokat nézegetve  megláttam az áruházak között szlalomozó három lányt. Az egyik értelemszerűen én voltam, de a másik kettő is ismerős volt. Látszott rajtam, hogy már alig bírok járni, de még kitartottam. Önfeledten nevettünk mindenen, amit csak viccesnek találtunk. Követtem magunkat, egészen egy kávézóhoz, ahol mind a hárman letelepedtünk egy eldugott asztalhoz. Töprengve bámultam magunkat, mert olyan közelinek tűnt minden. Mind a három történet. Még egy ideig néztem a csajokat, mikor leesett a dolog. Ez mind velem történt meg, mielőtt emlékezetkiesésem lett! Hirtelen bevillant minden emlékem. Mikor ott álltam egyedül egy parkban a csodára várva, hogy valaki befogadjon. Mikor felébredtem Zaynnek a lakásán. Minden beugrott. Ez lehetetlen! Emlékszem! Emlékszem mindenre!


Sziasztok!
Szeretnélek megkérni titeket, hogy kommenteljetek! Örülnék neki, ha tudnám mit rontottam el, esetleg mi tetszett nektek az adott részben! Nagyön örülnék neki! :)
xxLexii