SZÜNET!

Drágák!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen bejegyzéssel érkeztem, egyszerűen nekem ez sok! Mostanában egyszerűen nem bírok a tanulás mellett a bloggal is foglalkozni, és úgy érzem igazságtalanság veletek szemben, hogy néha csak havonta hozok új részeket. Év végéhez híven még jobban bele kellett húznom a tanulásba, és ezért egy cseppnyi időm és energiám sem maradt az írásra. Ezért jutottam arra a döntésre, hogy:

A BLOG MEGHATÁROZATLAN IDEIG SZÜNETEL!

Valószínűleg ha a tanév véget ér, újból visszatérek, de az is lehet, hogy közbe egy-két rész felkerül!

Addig is látogassátok meg a másik blogom (x), mert az nem fog szünetelni!

Még egyszer eszméletlenül sajnálom! :/

Millió puszi,

Lexii

14. Készülődés

Drága olvasóim!
Itt az új rész, sajnálom, hogy ilyen sokára, de az a lényeg, hogy itt vagyok! :) Remélem tetszeni fog! :) Kommentelni ér!
Jó olvasást!
xxLexii

UI: Nézzetek be az új blogomba:

IMPOSSIBLE DREAMS

Mostantól nem fogom mindig kiírni, hogy Lina szemszögéből van, hanem MINDIG az ő szemszögéből lesz írva a fejezet, de ha netán mégsem, akkor pedig ki fogom írni, hogy kiéből!!

_______________________________________________________________________

Ajánlott zene: (x)

A kocsi hangos zsibajjal fékezett le a hatalmas aréna előtt. Hát jó. Én naiv, azt gondoltam, hogy majd egy kis próbaterembe megyünk, ahol majd vidáman énekelgetnek a fiúk. De nem, most egy bazi nagy aréna előtt állok tátott szájjal, és próbálom megemészteni, hogy én bizony pár hét múlva ennek az épületnek a színpadán fogok fellépni. Még nem tudtam elhinni.

Harry mosolyogva karolta át a vállamat, és büszke mosollyal nézett végig az építményen. 

- Nem tudod felfogni, ugye? - napszemüvegén át nézett rám hatalmas szemeivel, majd vállon veregetett. Én aprót bólintottam, és elindultam a fiúk után, akik már-már bosszúsan néztek ránk, mert el sem tudták képzelni, hogy hol maradunk ennyi ideig.
A bejáratnál két, nagy darab biztonsági őr ügyelt a rendre. Egyenruhájukon természetesen ott virított a BIZTONSÁGIAK szócska. Szinte mozdulatlanul álltak - ami természetes náluk -, de amikor megláttak minket, pontosabban engem, az egyik férfi közeledni kezdett, hogy szépen eltávolítson, mint 'betolakodót'.  Nem tudta, hogy mit keresek én a One Direction mellett. Vagyis azt gondolta, hogy egy visítozó rajongó vagyok. Hát tévedett.
Automatikus léptem hátra párat, és emeltem magam elé a kezemet védekezés képpen.
- Rajongónak semmi keresnivalója nincs itt - na megmondtam, hogy azt hiszi.
Már emelt volna fel, hogy arrébb 'rakjon', de szerencsémre Liam védekezően mellém állt.
- Hé, hé, hé - csitítgatta az őrt. Időközben a másik szekuritis is ideballagott, gondolom észrevette, hogy valami nincs rendben. Én addig próbáltam kiszabadítani magam a fickó karmai közül, és ezért úgy festettem, mint egy ficánkoló, partra vetett hal. - Velünk van a lány, ő lesz a billentyűsünk - Látszott rajtuk, hogy nem nagyon akarják elhinni, de mint egy végszóra elengedték a kezemet, és engedtek szabadon mozogni. Vetettem még egy nyerő pillantást a két férfira, mellyel azt sugalltam, hogy 'én nyertem'. Vigyorogva követtem a fiúkat, mert végtére is egész jó móka volt, hogy ki akartak dobni.
Gyors léptekkel haladtunk végig egy folyosón, ami elég zordnak mutatkozott. Sötét falai teljesen illettek egy arénához, ahogyan a a szürke padló is. Csekély légyszámú lámpáiból, csak néha-néha pislákolt fel az egyik, közben sercegő hangot hallatva. Miközben ezeket a dolgokat állapítottam meg, beértünk egy szobába. Mivel nem vettem észre, hogy a társaság többi tagjai megálltak, sikeresen neki mentem Niallnek.
- Ne haragudj! - hátra tántorodtam. Niall kedves mosollyal nézett rám, amelyből megállapítottam, hogy nem haragszik, és, hogy jót mulat rajtam, a bénázásomon.
A helyiség, amibe megérkeztünk kimondottan nyugalmat árasztott. Két kanapé, fotelek, és egy asztal volt elhelyezve, gondolom itt szoktak pihenni koncert előtt, után. Gyanúm beigazolódott. Lou elmesélte, hogy ez amolyan 'sztár-szoba', amit az ajtón lévő kis kitüntetés is mutat.
Miközben mi kényelmesen elhelyezkedtünk, az ajtón belépett egy általam már jól ismert egyén. Josh Parker. De nem bírom ezt az alakot! Kissé meglepődött mikor meglátott, de ezt hamar átváltotta az ellenszenv. Olyan gúnyosan nézett végig rajtam, hogy azt hittem mentem elsüllyedek. Nagyot sóhajtott, majd gondterhelten Liamre nézett. Gondolom tőle várta az értelmes választ. Hát azt várhatja akár élete végéig!
- Már megint magatokkal cipeltétek? Komolyan legközelebb én fogom őt elvinni valami gyerek vigyázóba, ha ennyire rátok akaszkodik - tárta szét a karját.
- Ha, ha ha - nevettem fel erőltetetten. Mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem bírja a másikat. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. - Most meg kellene sértődnöm? Egyáltalán nem kéne itt lennem, sőt még szívességet is teszek magának azzal, hogy ide fáradtam, mert ha nem tenném nem lenne a fiúknak turné. Csak is értük teszem. Tudja? - böktem látványosan mellkasba a férfit, aki felhúzott szemöldökkel nézett rám. Ettől a mozdulattól kissé hátrébb lépett.
- Hogy? - sziszegte összeszorított fogai között, és kínosan nézett az öt csirke fogóra.
Mindegyik megkukult, egyikük sem mert megszólalni, gondolom féltek a következményektől. Végül Zayn volt olyan bátor, hogy szólásra nyitotta száját.
- Kiderült, hogy Lina kitűnően zongorázik, és mind az öten úgy gondoljuk, hogy nagyon jól helytállna a turnén, mint billentyűs - húzta ki magát, majd egy csábos mosolyt villantott felém.
- Jól van, majd megnézzük mit tud a kis csaj! - morogta, majd mérgesen kiviharzott a szobából.

A próba eszméletlenül jó volt. Szerintem ennél jobb délutánom rég nem volt. Miután Josh elrohant, hamarosan indulnunk kellett a színpad felé, ahol  először a fiúk zene nélkül próbálták el a dalokat. Gyönyörűen szól a hangjuk, nagyon jól mutatnak a színpadon, és ha még ez nem lenne lenne elég, az egészet végig bohóckodták, élükön Louissal. Ezek után bemutattak engem sok-sok embernek, akikkel a következő pár hónapot fogom tölteni. Nagyon jó fej egy társaság az biztos. Nem fogok velük unatkozni.
Mivel nekem meg kellene tanulni minél hamarabb a zongora darabokat, hogy tudjam majd a turnén kísérni a fiúkat, Alexel (x), aki segít nekem betanítani a darabokat, elmentünk egy kicsi szobába, ahol nem várt rám más, mint egy gyönyörű, hatalmas, fekete zongora. Nagyon kedves, takaros szoba volt, tele zongoristák képeivel, akik - gondolom - még régebben jártak itt. A szoba stílusa semmiben sem különbözött a többitől, csak nekem még jobban tetszett, természetesen a zongora miatt. Alexal nagyon jól összehaverkodtunk, sokat lehet vele röhögni, akár csak a fiúkkal, akik most éppen a koerográfiát tanulják az egyes dalokhoz.
Már nagyban benne voltunk a gyakorlásban, és már épp kezdett menni a Half a heart című darabjuk, amikor belépett a terembe a híres-neves One Direction, és közölték, hogy indulunk haza, de ne búsuljak, mert holnapután újra jöhetek gyakorolni. Elbúcsúztam Alextől, majd elindultunk ki az arénából, az autóhoz.
Hazaérve, az órára nézve rájöttem, hogy már lassan tíz óra (kicsit elhúzódott a próba), így egy gyors tusolás után, elköszöntem a fiúktól, és felslattyogtam a szobámba, azzal a céllal, hogy aludni fogok.

***

A lépcsőn lefelé jőve, dúdolgatva vettem észre, hogy senki sincs itthon. Homlok ráncolva néztem körül az üres nappalin, hiányolva a zsivajt. Biztos el kellett menniük stúdiózni. Vállat vonva indultam a fürdőbe rendbe tenni magamat, mert én még pizsamába voltam, reggel révén. Kifésültem a szénagazalt a hajam helyén, és felöltöztem egy laza otthoni ruhába, mert nem terveztem elmenni sehova. Sminkeléssel nem vesződtem, mert értelmetlennek találtam otthonra. Miután végeztem a reggeli teendőimmel, elindultam a konyhába, mert a hasam nagyon üres volt, ugyanis tegnap késő este már nem volt energiám enni.
Dalolászva készítettem a tojásrántottát, mikor zajokat hallottam odafentről. Paranoiás lényem egyből arra gondolt, hogy valaki van a házba. Ettől a gondolattól eluralkodott rajtam a pánik, mert mi van, ha tényleg igaz? Gyorsan elhessegettem ezt az elképzelést, és tovább kavargattam a tojást, nehogy odaégjen. Ám ekkor valami óriásit puffant odafent valamelyik szobában. Na ebből elég! Megfogva az egyik serpenyőt, elindultam fölfele. Ez az eszköz tűnt a legmegfelelőbbnek annak érdekében, hogy megvédjem magam az állítólagos betörőtől. Bár még az is lehet, hogy csak egy madár repült be egy nyitva felejtett ablakon. Végül is, miért ne történhetne meg ilyen?
Halkan osontam fel a lépcsőn, és fokról fokra fellépve, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a félelem. A hangok Zayn szobájából jöttek, így ezt a helyiséget céloztam meg. A serpenyőt fegyverként magam elé helyezve lopakodtam a szoba ajtaja elé, ami mögül motoszkálást hallottam. Már kész terv született a fejemben arról, hogy miként fogom leütni a rablót. Arra gondoltam, hogy mivel közvetlenül az ajtó előtt állhat, belököm azt, és jól agyon csapom. Na Lina, most, vagy soha! Remegve fújtam ki a levegőt, és még erősebben szorítottam a 'kardomat'.
Hirtelen berúgtam az ajtót, majd megláttam a háttal álló alakot. Azt tudni kell rólam, hogy ami először eszembe jut, azt egyből megvalósítom. Így történt ez most is, szépen hátulról ráugrottam az illetőre, és mind a ketten a földön kötöttünk ki, én rajta a tolvajon.
- Áááá! - üvöltöttem becsukott szemmel, mikor elkapta a kezemet.
- Jesszusom Lina, mégis mit művelsz? - hallottam az ismerős hangot, majd szépen lassan kinyitottam a szemem. Zayn feküdt alattam, és hitetlenkedve, kikerekedett szemekkel nézett rám. Lassan kezdett leesni, hogy mi is történt valójában. Akit én betörőnek hittem, az igazából Zayn volt. És én, meg az a hülye nagy eszem, ráugrottam és halálra ijesztettem szegényt. Komolyan, hogy juthatott ilyen az eszembe? Hitetlenül, de még mindig egy kicsit sokkos állapotban nevettem el magam, saját hülyeségemen.
- Nem akarsz leszállni rólam? - haragosan, mégis édesen nézett rám, mire én zavartan, a hajamat birizgálva tápászkodtam fel, és segítettem neki is felállni.
- N-Ne haragudj, azt hittem betörtek, és meg akarnak ölni - szabadkoztam, mire ő is elröhögte magát, majd hirtelen magához húzott, és szorosan a karjaiba zárt. Annyira meglepődtem, hogy először vissza se ölelte, majd gyorsan észhez tértem, és én is átkaroltam.
- Hallod, de megijesztettél! - súgta a nyakamba, amitől a kirázott a hideg. Nevetve fúrtam a fejemet a nyakába, mert nem tudtam elhinni, hogy ekkora marhaságot csináltam. Miután egy kicsit megnyugodtam (már nem remegtem annyira) elhúzódtam a fiútól, és mosolyogva néztem bele mogyoróbarna szemeibe.
- Nem tudtam hol vagytok, nem találtalak titeket, és úgy gondoltam, hogy elmentetek próbálni, vagy stúdiózni - még mindig olyan közel voltunk egymáshoz, hogy érzetem a leheletét, miközben vette a levegőt. Alig bírtam beszélni, a hangom még így is remegett, miközben már megnyugodtam az előbb történtek után.
- A fiúk csak a boltba mentek, mert teljesen üres a hűtő, de nekem nem volt kedvem, így itt maradtam - adott elég logikus magyarázatot, majd megfordult, megfogta a kezemet, és elkezdett lefelé húzni a nappaliig, ahol mindketten leültünk a kanapéra, ahol egy ideig csendben ültünk, majd hirtelen füst szagot éreztem. Először nem tudtam mire vélni, majd hirtelen eszembe jutott. A tojás! Összenéztünk Zaynnel, majd én gyorsan felpattantam, és rohantam be a konyhába. A tojás ugyanúgy ott volt, ahol hagytam, annyi különbséggel, hogy nem sárga, hanem fekete volt. Hát ma nincs jó napom. Elzártam a gázt, kinyitottam az ablakokat, hogy ez a fullasztó füstszag cserélődjön ki friss levegővel. Kidobtam az égett tojást a kukába, a serpenyőt pedig bedobtam a mosogatógépbe.
Zayn az ajtófélfának dőlve, vigyorogva nézte szerencsétlenkedésemet, de nem jött volna segíteni. Miután mindennel végeztem, fáradtan néztem a srácra.
- Ma nincs jó napom - ismételtem meg az előbbi gondolatomat, majd őt kikerülve rogytam le a kanapéra.
- Nem baj, menjünk el valahova - csillogó szemekkel nézett rám, és erre ha akartam volna, se tudtam volna nemet mondani, így eldöntöttük, hogy elmegyünk moziba, megnézni valami filmet.
Mindketten felmentünk az emeletere átöltözni, mert nem kívántunk melegítőbe elmenni. Ezek után Zayn fogta a kocsi kulcsokat, és elindultunk, remélve, hogy egy jó napnak nézünk elébe.

13. Mire vállalkoztam!?

Drága olvasóim!

Nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket, nagyon köszönöm!

Röstellem, hogy még csak most jutottam el odáig, hogy megírjak egy részt, de nem szeretnék okokat mondani, mert nincs is különösebb. 
A rész - szerintem - nem lett a legjobb, és a legizgalmasabb, de remélem nem lett olyan rossz! Várom véleményeteket! :)

Na de nem is húzom tovább az időt! :)

Have a nice day!

xoxoLexii

UI: Mindenkinek boldog bolondok napját! Kit vicceltetek meg e napon? :)

_______________________________________________________________________

Ajánlott zene:

  Justin Timberlake - TKO

Nem kellett volna ezt tennem. Én meg az a hülye, nagy szám. Csak a bajt hozza rám. Nem hiszem el, hogy kikotyogtam az egyik titkomat. Nem kellett volna kimondanom azt, ami először eszembe jutott ezzel a témával kapcsolatban. Persze, szívesen segítek a fiúknak bármiben, de ez az egy dolog, amit nem akartam, hogy megtudjanak. Most aztán benne vagyok  a pácban. Ebből már nincs menekvés. Kénytelen leszek, ha akarok ha nem,  fel lépni a fiúkkal, még pedig billentyűsként. Mire vállalkoztam!?

***

Az öt fiúból egyetlen nem nézett rám csodálkozóan. Zayn. Ő már tudott mindenről. És valamilyen oknál fogva nem mondta el senkinek sem. Ezért pedig hihetetlenül hálás vagyok neki. Azért, hogy saját magam mondhattam el a kis titkomat. Nem nagy titok, de nekem eszméletlenül sokat számít.
8 szempár nézett rám értetlenül.
- Hogy mondtad? - ráncolta össze a szemöldökét Louis.
Nagy levegőt vettem, és hirtelen hadarni kezdtem.
- Majd én beállok billentyűsnek! Kiskorom óta tudok zongorázni, és mivel nem szeretném, ha emiatt a kis baleset miatt elmaradna a turné, majd én elkísérlek titeket, mint a banda zongoristája.
Pár perc hatásszünet, majd éreztem, hogy öt test nehezedik rám, és én szerencsésen elborultam. Én tartózkodtam legalul, ami számomra egyet jelentett a halállal. A fiúk összevissza szorongattak, és közben egyfolytában azt hajtogatták, hogy 'el sem hiszem, hogy eddig ezt nem tudtuk', 'megmenekültünk'. Az utóbbit természetesen Niall ordította egyenesen a fülembe,és remélem nem fog csengeni a fülem ezek után. Kacagva öleltem vissza őket, majd megpróbáltam lelökni rólam Louist, mert azt hittem menten megfulladok.
- Na fiúk, nem kapok levegőt! - ordítottam amennyire csak bírtam. A fiúk sikeresen lekászálódtak rólam, majd én is feltápászkodtam. Csak a vicc kedvéért leporoltam magam, majd vigyorogva néztem végig az öt csirkefogón, akik boldogan, de mégis egy kicsit értetlenül néztek vissza rám.
- Mindent megmagyarázok, kérdezhettek is, csak előtte hagy igyak, mert mindjárt szomjan halok - ígértem meg nekik, majd egy jobb fordulatot vettem, és elindultam a konyha felé. Átsétáltam az átjárón, mivel ajtó értelemszerűen nem volt, csak egy boltív választotta el a két helyiséget. Kinyitottam a nagy szürke hűtőt, majd kivettem az ásványvizet. A sötét barna szekrényből elővettem egy üvegpoharat, és miután teletöltöttem az innivalóval, nagyokat kortyolva nyeltem le. Kifelé vettem az irányt, ahol a fiúk önmagukat meghazudtolva, csendben, és izgatottan ültek sorban egymás mellett a kanapén. Leültem az egyik fotelba, és nagyot sóhajtottam. Nehéz lesz nekik mindent bevallani. Zayn gondterhelten nézett rám, és a szeméből kiolvastam a kérdést; minden rendben lesz? Aprót bólintva válaszoltam fel nem tett kérdésére, majd gombóccal a torkomban szólaltam meg.
- Mit szeretnétek tudni?
Mindannyian összenéztek egymással, nem tudták eldönteni, mit szabad, és mit nem szabad kérdezni, és, hogy egyáltalán ötjük közül, ki kezdje. Végül Liam tette fel, a viszonylag egyszerű kérdést.
- Mióta zongorázol? - kérdését mosolyogva fogadtam.
- Már kis korom óta, olyan 6 éves lehettem, mikor karácsonyra kaptam egy zongorát.
Ezek után sorba jöttek a kérdések. Mindenre próbáltam a lehető legjobban válaszolni, és szerintem sikerült is. A fiúk egyre boldogabbak lettek, hisz tudták, nem kell lemondani a turnéjukat, és még pluszba még több dolgot megtudtak rólam.
Már egy ideje csendben gondolkoztak a srácok, hogy mit is kéne még kérdezni.
- Ki tanított meg zongorázni? Tanárhoz jártál, vagy...?
Éreztem, hogy Zayn rám kapja a tekintetét, és aggódóan mustrál. Éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd, és a gyomrom borsónyira zsugorodik.
- Apukám - megpróbáltam minél jobban úgy kiejteni a szavakat a számon, hogy ne lehessen rajta érezni, hogy ez mennyire érzékenyen érintett. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni, főleg nem a fiúk előtt. Nem akarok nyávogni állandóan, nincs okom rá.
Úgy látszik, hogy egész jól sikerült, bár egy kicsit elkomorultak. Szerintem most már épp eleget tudtak, ezért felpattantam az ülőhelyemről, és a combomra csaptam, mutatva, hogy semmi bajom.
- Na fiúk, mit csináljunk?
- Nekünk nemsokára mennünk kell próbálni - nézett jelentőségteljesen az órájára. Ez azt jelenti, hogy nekem is mennem kell? - Igen, Lina te is jössz! - szinte a gondolataimban olvasott. Biztatóan rám mosolygott, majd jól nyakon csapta Niallt, aki folyamatosan azzal nyaggatta, hogy fáj haja. Na ezt sem nagyon értem...Hogy fájhat valakinek a haja!?
Amúgy valahogy sejtettem, hogy nekem is jelenésem van a próbán, úgyhogy annyira nem ütött szíven. Megkérdeztem, hogy az a 'nemsokára' mit tükröz, tehát hánykor indulunk. A választ azonnal meg is kaptam; fél óra múlva. Pont elég, arra, hogy átöltözzek, és egy kicsit rendbe szedjem magam. A szobámba beérve lázas kutatásba kezdtem a szekrényemben, ugyanis elhatároztam, hogy én azt a lila kötött pulcsit szeretném felvenni. Sikeresen meg is találtam az egyik kedvenc ruhadarabomat, majd miután kiválasztottam a hozzá illő fekete nadrágot, gyorsan át is vettem őket. Egy alap smink felfestése után pedig már száguldottam is lefelé a lépcsőn, ugyanis még én készülődtem, lentről hallottam, hogy sietni kéne. Nehogy már miattam késsenek el. Az nagy szégyen lenne a fiúknak, és számomra is.
De amint, hogy leértem elindultunk Louis kocsijával. Az út nem volt hosszú, főleg nem úgy, hogy öt idiótával vagy összezárva egy öt személyes kocsiba. A baj, miszerint mi hatan vagyunk, úgy oldottuk meg, hogy én szépen beleültem Harry ölébe. Ezzel nem is lett volna baj, ha egy, Harold nem mocorog állandóan, ami miatt úgy éreztem magam, mint a hullámvasúton, kettő, nem megyünk el egy rendőr mellett. Az egész úgy kezdődött, hogy a kereszteződésnél jobbra kanyarodtunk. Pedig, ahhoz, hogy mi a próbateremhez érjünk balra kell kanyarodni. Na ekkor Louis elkezdett tolatni, ami természetesen feltűnt az egyik, éppen ott járőröző rendőrbácsinak is. Itt kezdődött a baj. Harry azzal a lendülettel, hogy látta közeledni a szirénázó autót, elkezdett lelökni a két ülés közé. Mivel nem vagyok 3 éves, nem fértem be közé. De végül is is valamilyen szinten betuszkoltam magam, csak az volt a baj, hogy olyan természetellenes pózban voltam, hogy a lábam konkrétan a nyakamban volt. Ráadásul a pulcsim beleakadt az ülésnél lévő kiálló műanyag részbe, ami miatt egy óriási - igazából még egy centiméter átmérőjű sem lehetett - lyuk keletkezett a kedvenc pulcsimon. Szegény. Pedig annyira szerettem.
Közben Louis félreállt az út szélére, hogy ne tartsa fel a forgalmat. Na, hurrá, minden oké, gondoltam, nem lesz semmi, majd lerázzuk valahogy. Aha, meg ahogy én azt elképzeltem...
Kop-kop. A rendőr bekopogott az ablakon, mire Louis - aki a vezető volt - lehúzta az üvegablakot, és bájosan mosolygott. 50 év körüli férfi lehetett, nem éppen modell alkat. Egyenruhája nem volt éppen tiszta, tele volt kajamaradékokkal. Bajuszát furán mozgatta, mikor a kocsinkat figyelte.
- Mi a baj rendőr bá'? - Én próbáltam elfojtani a röhögésemet, és nem lebuktatni a fiúkat, akik mind az öten ártatlan tekintettel bámulták a férfit. Minél jobban összehúztam magam, annál jobban sajgott az oldalam, és zsibbadt el a lábam.
- Mi a baj!? - háborgott a rendőr - Itt van öt fiatalember, akik éppen a forgalommal ellentétes irányba hajtanak, és furán vigyorognak. Maguk szerint ez normális? - Na ezek után Lou arcáról lefagyott a mosoly, majd egy torokköszörülés után, kicsit komolyabb hangnemben folytatta. Nem éppen sikerült neki.
- Elnézést biztos úr, de rossz helyen fordultam be, és valahogy vissza kell tolatnom, mert nincs kedvünk kerülni, ugyanis sürgős dolgunk van! - a férfi felhúzta a szemöldökét, de nem kérdezett többet.
- Na, menjenek! - sóhajtott egyet, majd elállt az utunkból. Fura, hogy ilyen hamar elengedett. Biztos nem volt kedve velünk foglalkozni. De ez nekünk nem hátrány. Sőt...!
Mint a villám, úgy indította be a motort, és amikor már meg volt a kellő távolság a rendőrautó, és a mi kocsink között Niall nem bírta ki. Az anyósülés ablakát lehúzva még odaordított a rendőrnek.
- További napsugaras napot, biztos úr! - majd jól hallható módon beleordított Louis fülébe: "Na menjünk bankot rabolni!" A rendőr bosszús szemekkel nézett utánunk, de addigra mi már messze jártunk. A fiúk hangos nevetésbe törtek ki, és senkinek sem tűnt fel, hogy én még mindig lent nyomorgok. Végül Liam vette észre bénázásomat és húzott fel a karomnál fogva. Miután sikeresen visszakerültem Harry ölébe - aki mellesleg nem nagyon vette észre visszatérésemet -, tovább folytattuk az utazást a próbaterem felé.

12. Unalmas hétköznapok

Ajánlott zene:

Macklemore - Wings

3 hónap múlva

- Daniell! - sikítva ugrottam egyik legjobb barátnőm nyakába. Olyan szorosan fogtam a nyakát, hogy azt hittem megfulladt, de szerencsémre nem így történt. Annyira hiányzott már! Azt hiszem érthető a cselekedetem, mert 3 hónapja nem láttam. Egyrészt, mert nem rég ért haza a tánccsapatával Ausztráliából, másrészt meg elég zsúfoltak voltak az elmúlt napok, hetek. Rendszeresen jártam dolgozni, és mivel már valamilyen szinten jól állok, elkezdtem házat keresni magamnak. A fiúk persze nem nagyon örültek, de a végén megértették, hogy jobb lesz így nekem. Természetesen nekem is szörnyen fognak hiányozni, de nem élhetek a nyakukon. 

- Szia Lina! - mosolyogva köszönt, és visszaölelt rég nem látott barátnőm. Nem sokat változott azóta, hiszen nem évek teltek el, bár nekem annak tűnt. Az utóbbi időben nagyon jó barátnők lettünk, talán vele tartom a legjobban a kapcsolatot. Természetesen Eleanort is a barátaim közé sorolom. Ninával csak a kávézóban szoktam beszélgetni, mert ő nem szeret hozzánk járni, mert állítása szerint 'sok itt a marha'. Hát igen. Harry olyan szinten játszott vele, hogy az én megsebzett szívű barátnőcském nem hajlandó egy levegőt szívni a fiúkkal, mert ő most azon az állásponton van, hogy minden fiú 'marha', és ebből természetesen Louisék sem kivételek. Hát ez van. De nekem mindenesetre semmi bajom sincs sem a Ninával, sem a fiúkkal. Boldogan és viszonylag normálisan élem a néha egy kicsit unalmas hétköznapjaimat.
Liam egy csókkal köszöntötte szerelmét és a többiek is köszöntötték. Eleanor pontosan ugyanúgy mint én, sikítozva ugrott a nyakába. Mindannyian a nappali felé vettük az irányt azzal a céllal, hogy most aztán jól kikérdezzük a lányt az útjáról. Elég sok mindent megtudtunk többek között azt is, hogy másodikok lettek a kupán. Tapsviharral, éljenzéssel, és hatalmas füttykoncerttel dicsértük meg, majd Lou - hogy még jobban kifejezze örömét - egy pezsgőt húzott elő magam mögül. Mindenkinek rejtély maradt, hogy hogy került hozzá, de ez most minket egy cseppet sem érdekelt. Boldogok és felszabadultak voltunk, és ezt ebben a pillanatban senki sem vehette el tőlünk. Végre teljes volt a csapat, Louis mondhatta a hülye poénjait, mi pedig halálra röhöghettük magunkat rajta. Ez az délután így volt jó, és emlékezetes.

***

- Igen, akkor összességében lesz három sajtos-sonkás és két szalámis pizza! - összegeztem kívánságaimat a helyi pizzázó egyik dolgozójának. Hát igen. Éhes a nép. A segítőkész fiútól elköszönve tettem le a kagylót, és fordultam Niall felé. Szegény már nagyon éhes volt ezért döntöttünk inkább a pizza mellett, mert nekem kissé tovább tartott volna elkészítenem a vacsorát.
- Azt mondták fél óra és itt lesz. Annyit már csak kibírsz! - nevetve, játékosan belebokszoltam a vállába. Felszisszenve kapta oda a kezét a fájó pontra, de mivel épp hogy csak hozzáértem, tudtam, hogy viccel. Zayn a kanapén ülve, kólát szürcsölve figyelte ,,csatánkat". A többiek a ház többi részén helyezkedtek el. Liam éppen erőteljesen gesztikulálva társalgott telefonon valakivel, és nem hiszem, hogy valami boldog dologról beszéltek volna. Louis szokásához híven Hazzat piszkálta, aki már majd' kipukkadt mérgében, annyira idegesítette. Két bolond. Lou nagyokat kacagva vette tudomásul, hogy elérte célját. Nem is ők lennének. Louis ki kéne találna a nem lenne.
Mivel még mindig a kanapé mellett álltam mosolyogva, úgy döntöttem inkább leülök. Nagy erővel huppantam le Zayn mellé, aki éppen az üres poharát tette le az említett bútor előtti kis üvegasztalra.
- Kivel beszél Liam? - kérdeztem, miközben kissé aggódva figyeltem a telefonálót.
- Á, biztos megint a menedzserünkkel nem tud megegyezni valamiben - nézett rám gondterhelten. Azt hiszem az utóbbi időben nagyon lefáradtak szegények, mert éjjel-nappal gyakoroltak, a nemsokára induló Angliai turnéjukra. Igaz, csak pár hetes kis kiruccanás, de nekik nagyon fontos, mert mégis csak a saját szülőföldjükön lépnek fel.
Szomorúan vállat vontam, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Magam elé meredve gondolkodtam. Lehet, hogy nehéz nekik a híres énekes élet, melyik  nem az? Ők tinilányok millióiknak dobogtatják meg a szívüket egyetlen csábos mosollyal, mondattal. Lányok ezrei vesznek nap, mint nap koncertjegyeket, csak azért, hogy két-három órán át csodálják őket, tehetségüket. Régen én is rajongtam sok énekesért, teljesen megtudom érteni őket. A One Direction, mint banda csodákra képes. Csodákra, hiszen nagyon sok rajongó életét változtatták meg, és fordították jobb, esetleg még jobb irányba. Ha én ezt tehetném, nem hagynám ki!
Hangos csengetés zavarta meg a gondolataimat. Niall már fel is pattant, és villámsebességgel termett az ajtó előtt. Átvette a futártól az ételt, majd kifizetve beegyensúlyozott velük. Időközben Liam is csatlakozott hozzánk, immár telefon nélkül. Nem volt a legvidámabb formában, sőt elég szomorúnak, és tehetetlennek tűnt. Úgy döntöttem, hogy majd ha ettünk rákérdezek, még most nem bombázom el kérdés zuhatagommal.
Vicces hangulatban fogyasztottuk el a rendelt pizzákat, köszönhetően a két majomnak. Mellettük nem lehet megmaradni, olyan szerencsétlenek. Louis legalább háromszor ejtette le a pizzát fejjel lefelé a szőnyegre, így most három piros folt van, az amúgy fehér kárpiton. Majd valamikor kisúrolom, hátha kijön. Mikor befejeztük, Harry most az egyszer felajánlotta, hogy elmosogat, így én megúsztam.
Mindenki kiterülve feküdt, a szürke színű kanapén, esetleg a földön. Azt hiszem a többiek is észrevették Liam idegességét, mert nem nekem kellett felhoznom a témát.
- Haver, minden rendben? - Niall, aki Liam mellett ült, összehúzott szemöldökökkel fürkészte az említett személyt.
- Nem, semmi sincs rendben - idegesen vakarta meg a homlokát, miközben szeme rendületlenül cikázott közöttünk. - Most hívott Josh, hogy valószínűleg lefújjuk a turnét.
A hír mindenkit megdöbbentett. Mi történt? Eddig minden olyan jól ment! Úgy tűnt semmi sem akadályozhatja meg a fiúkat ebben a nagy erőlelépésben.
Mivel senki se szólalt meg, néma csendben ültünk, Liam folytatta.
- A billentyűsünknek eltört a keze, nem tud velünk jönni, és Josh azt mondta, nem tudunk ilyen gyorsan újat találni, ahhoz kész csoda kéne. Zongorista nélkül meg ugye nem mehetünk, mert szinte minden számunknak az az alapja. Csak azt lehetne, hogy akkor az egész CD-ről fog menni, de emiatt meg fel lesz háborodva a zenekar többi tagja. Ráadásul az egyik háttérénekesünknek meg elszakadtak egy hangszáljai, így ő sem tud velünk utazni.
Kikerekedett szemekkel néztünk rá. Egyrészt a billentyűst átkoztuk, hogy, hogy lehet ilyen marha, hogy pont a turné előtt töri el a kezét. A szegény háttérénekes nem tehetett róla, hogy pont most szakadtak el a hangszáljai. Másrészt Josh is hibáztattuk, hogy már az elején feladja. Még simán találhatna egy olyan fiút vagy lányt, aki gyorsan betanulja az összes dalt. Annyira nem lehet nehéz. Ekkor jutott eszembe, hogy én ismerek egy lányt, aki tud zongorázni, még hozzá nem is olyan rosszul. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtanulná a kottából a dalt. Ismerek egy jó zongoristát, aki történetesen én vagyok.
Nagy levegőt véve, átgondolatlanul nyitottam ki a számat szólásra.
- Majd én beállok billentyűsnek!

Verseny

Drága olvasóim!

Igazából ebben a bejegyzésben két dolgot szeretnék veletek közölni. Egy rossz, és egy jó hírrel érkeztem! :)

Mint mindig, kezdjük a jóval! 

Még számomra is hihetetlen dolog, hogy nyertem egy fejlécversenyen! Igazából szerintem nem lett a legtökéletesebb munkám, de azért természetesen iszonyatosan örülök neki! Sokat vesződtem vele, de meg lett az eredménye! Nagyon szépen köszön a Keep your eyes on me blognak, hogy a Wondre of the night kategóriában harmadik helyezett lettem! :)

A fejléc:

Oklevél:

A másik dolgok. A 12. fejezettel megpróbálok igyekezni, már nagyjából megírtam, de még csiszolgatom! Viszont nagyon elkeserített, hogy a 11. fejezet második részéhez egyetlenegy komment sem érkezett. Nem tudom megérteni, hogy miért, hiszen van 34 (!!) rendszeres olvasóm, amit hihetetlenül köszönök Nektek! Tudom, hogy nagyon sokat nyavalygok a kommentek miatt, de megígérem Nektek, hogy soha többet nem fogom ezt még egyszer felhozni. Utoljára szeretném megérni a kedves olvasóimat, hogy szeretném ha lennének kommentek az egyes részek alatt. Csupán csak szeretném tudni, hogy kinek, hogy tetszett, és, hogy mi volt benne a rossz.

Köszönöm megértéseteket!

xxLexii

11. A stúdióban /2. rész/

Drága olvasóim!
Sikeresen megérkeztem a fejezetnek a 2. részével, nem tudom, hogy milyen lett döntsétek el Ti!:)
Sajnálattal vettem tudomásul, hogy az első részhez egyetlen komment érkezett. Ennyire nem tetszett? Mondjátok meg nyugodtan, azt is ha nem tetszik, nekem mindegy csak valami visszajelzést kapjak! Szeretnék bővebb kommenteket olvasni, amelyben leírjátok, hogy mi volt benne jó, s rossz, miben kéne változtatnom! Örülnék neki!
xxLexii

_______________________________________________________________________

Ajánlott zene: 

Katy Perry - Unconditionally

"Vannak emberek akik nem azért sírnak, mert

gyengék, hanem mert túl sokáig voltak erősek"

,,Ez valami csodálatos volt!"

Azonnal felismert Zaynnek a jellegzetesen rekedtes hangját. Mielőtt megfordultam volna, gyorsan megtöröltem a szememet, hogy eltüntessem a sírásnak a nyomait. Próbáltam minél egyenletesebben venni a levegőt, és lenyugtatni magam. Nehezen ment, még mindig a dal hatása alatt voltam. Lassan álltam fel, és fordultam a fiú felé, aki kíváncsi szemekkel vizslatta minden egyes mozdulatomat. Mikor észrevette bánatomat, elkerekedett szemekkel sietett felém. Ő nem érti mi a bajom.

- Mi a baj Lina? Bántott valaki? - a vállamnál fogva húzott magához és nézett mélyen a szemebe. Újra rám tört a sírógörcs, de most már meg se próbáltam visszatartani. Szorosan kapaszkodtam Zaynbe, mintha az életem múlna rajta. Átölelte a derekamat, és -ha lehetséges- még jobban magához húzott. Csitítgatni kezdett, nem sok sikerrel. Fogalmam sincs miért sírok, hiszen semmi okom nem volt rá, talán most adom ki az eddig magamba tartott fájdalmaimat.
Nem tudom mennyi ideig állhattunk ott, az időérzékem teljesen elveszett. Megnyugtató érzés volt Zaynnek a karjaiba érezni magamat, azt kívántam bárcsak megállna az idő, és örökre így maradhatnánk. Ám, de mind mindennek vége kell hogy szakadjon, így lassacskán kénytelen voltam eltolni magamtól a karjaiban tartó fiút. Nem akartam a szemébe nézni, inkább a cipőm orrát tanulmányoztam, mintha valami érdekes lett volna rajta. A kezével felemelte az államat, hogy íriszeimbe kukkantson. Tekintetéből aggodalom, féltés, ám de kíváncsiság is tükröződött.
- Elmondod miért sírsz? - kedvesen mosolyodott el, és letörölte könnyimet. Nem akartam elmondani, pedig tudtam, hogy megbízhatok benne. Mégis úgy éreztem, hogy ezt magamban kell tartsam, ezt csak nekem szabad tudnom.
Óvatosan ráztam meg a fejemet, és durván söpörtem ki csapzott hajamat az arcomból, mert útban volt.
- Semmi, csak szeretem ezt a dalt, és már nagyon régen hallottam - szipogva, és akadozva beszéltem. A szívem már kicsit lassabban vert, de a gombóc a torkomban továbbra is megmaradt.
Kétkedve és továbbra is engem fürkészve bólintott, nem hiszem, hogy elhitte. Szerencsére nem kérdezett többet, így megszabadultam a kínos kérdéstől. Zayn elindult az egyik fotelhoz, hogy leüljön. A mellette lévő helyet megcsapkodta, hogy üljek le mellé. Engedelmesen követtem utasításait, és helyet foglaltam tőle balra. Magam elé meredtem, és teljesen elgondolkodtam. A fiú hangja ébresztett fel szomorú emlékeim közül.
- Gyönyörű hangod van. Nem gondolkoztál még azon, hogy énekes legyél? - egész testében felém fordult, és izgatottan, csillogó szemekkel várta válaszomat. A kérdésén töprengtem. Én, mint énekes? Nem lenne túl jó ötlet. Tiltakozóan rázni kezdtem a fejemet.
- Á, ez nem az én világom.
- Nem-e? - hökkent meg. - Nagyon szépen énekelted el azt a dalt, szerintem pedig pont ez a te stílusod! - szavai hallatán elpirultam. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. Egy kicsit túloz. - Azért ugye meggondolod? - kicsit lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, mert én szokás szerint a földet bámultam. Igazából nem nagyon vagyok oda a dologért, de azért majd elgondolkozok rajta.
- Igen, meggondolom - néztem bele íriszeibe. Gyengéden elmosolyodott.
- Jól van, örülök, de nekem most mennem kell, még fel kell vennünk egy számot - húzta el a száját, az ajtó felé mutatott. - Jössz te is?
Megráztam a fejem, és közöltem, hogy még előtte elmegyek a mosdóba kicsit rendbe tenni magam. Elvigyorodott, majd oda lépett hozzám és egy lágy puszit nyomott az arcomra. Ezután elfordult, és lazán kisétált az ajtón. Elvörösödve fogtam meg a kezemmel azt a helyet, ahol az előbb még Zayn ajkai voltak. Nem hittem el. Az, hogy ezt tette, millió kérdést vont maga után magamban. Miért tette? Utalni akart ezzel valamire? Vagy csak egy baráti gesztus volt, mert az előbb sírtam?
Még mindig kicsit sokkolva indultam el a mellékhelyiségek felé. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy merre megyek, de egyszer csak megtorpantam egy ajtó előtt, amin kint volt a jellegzetes női figura, jelezve, hogy a női mosdó előtt állok. Bementem, és megálltam a hosszú tükörsor előtt. Belenéztem, és megpillantottam egy sápadt, sírástól vörös, és duzzadt szemekkel rendelkező lányt. Nem ismertem magamra. Hajam csapzottan, és kócosan hullott a vállamra. Szemgolyóim színei szürkén csillogtak, de nem éppen az boldogságtól. Elszörnyedve fordultam el a tükör elől, és mostam meg az arcom, hátha segít valamelyest. Kicsit megcsapkodtam arcom, hogy legyen valami színe, de nem sokat használt, ugyanolyan fakó és fehér maradt továbbra is. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy ennél többet nem tudok tenni a külsőmet illetően, ezért megfordultam és nagy léptekkel, sietve léptem ki a mosdó ajtaján, és indultam el abba az irányba, amerről érkeztem. Hamarosan megtaláltam a stúdió szobáját, és halkan lenyomva a kilincset csoszogtam be. Megpróbáltam nem csapni zajt, hogy nehogy azért kelljen újra kezdeni a felvételt. De amilyen csendesen szerettem volna, olyan hangosan botlottam meg a sarokban lévő virágnak a cserepébe és óriásit zakóztam. Az orrom alatt szitkozódva pattantam fel, és kaptam fel a fejemet. Láttam, hogy Josh rosszallóan tekint rám, a fiúk meg majd meg pukkadnak a nevetéstől. Egy kicsit én is felnevettem, holott nem voltam vicces kedvemben. Sőt pont ellenkezőleg. A felvételt természetesen le kellett állítani, de a srácokat egy cseppet sem érdekelte, nem úgy, mint Mr. Parkert. Nem nagyon szimpatikus nekem ez a férfi, de úgy látom, hogy ez kölcsönös.
Újra elkezdték felvenni a számot, és ezúttal is Joshnak valami baja volt vele. Ezt nem hiszem el!

- Állj! Állj, és Állj!
Hangosan felsóhajtottam, és nyűgösen néztem a fiúkra, akiknek már szintén nagyon elegük volt a férfiből. Zaynnel összetalálkozott a tekintetünk, mire ő csak egy fáradt mosolyt villantott felém, majd határozottan Josh-hoz fordult.

- Josh, mára elég volt. Már nagyon fáradtak vagyunk, nem fogjuk tudni jobban felénekelni.

Mr. Parker lemondóan huppant le az egyik székre, majd bólintott egyet, és szabadon engedte a fiúkat azzal a kikötéssel, hogy megígérik, legközelebb jobban teljesítenek. Boldogan, felszabadultan, ám de mégis fáradtan vonszolták ki magukat a felvevő szobából, és dobták le magukat mellém a kanapéra. Hirtelen Zayn szólalt meg, mire mindannyian felé kaptuk a fejünket.

- Képzeljétek el, ma Lina... - kikerekedett szemekkel néztem rá, mert abban bíztam, hogy nem fogja elmondani a többieknek. Hát tévedten. Zayn felém pillantott, mire én gyorsan megráztam a fejem, jelezve, hogy nem folytassa tovább. Nem akartam, hogy a fiúk tudjanak arról, hogy ma hol voltam, és mit csináltam, miközben ők énekeltek. Zayn vette az adást. - ...talált egy érdekes szobát - megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. 

- Milyet? - Niall izgatottan, csillogó szemekkel fordult Zayn felé.

- Olyat, amiben egy csomó hangszer volt.

- Zayn, ez egy stúdió, jó, hogy vannak hangszerek - Liam összeráncolt szemöldökkel nézett rá, majd lassan felém pillantotta, majd vissza Zaynre. Én próbáltam minél jobban olyan arcot vágni, mintha semmi titkolni valóm nem lenne. Szerintem nem hitte el nekünk ezt az egészet. Mindenesetre szerencsémre nem firtatta tovább a dolgot, ránk hagyta.

Úgy gondoltuk lassan elkellene indulni haza, így az épületből kifelé vettük az irányt.

***

A szobám ajtaját magam mögött becsukva, nagyot sóhajtva dőltem neki. Végre. Egyedül vagyok. Most pont erre van szükségem. Már a kocsiban ülve is azt vártam, hogy saját magam legyek, a gondolataimmal együtt. Muszáj egy kicsit kitisztulnia az agyamnak, nem bírom már ezt a nyomást. Akárhányszor eszembe jut a szobában történt dolgok, a szívem majd kettéhasad, mert tudom, hogy az az élet ami régen volt, már nem lesz többé. A mostani közel sem ugyanaz. Anyu és Apu nincs többé. Ezt el kell fogadnom. Nem tudom hányszor ígértem meg magamnak, hogy mostantól nem leszek szomorú, eddig még egyszer sem tartottam be. Mindig meginogtam, akárhányszor, megláttam vagy meghallottam valamit a múltamból. Valamit, ami Anya gyönyörű hangjára, arcára, mosolyára emlékeztetett.  A parkban lévő virágokban, a madarak csicsergésében, de még saját magamban is őt látom, és felemészt a bűntudat, hogy nem segíthettem rajtuk azon az estén. Tudom, hogy lehetetlen lett volna rajtuk valamiképpen segíteni, de valahogy úgy érzem, hogy én vagyok a hibás a halálukért. Ezt nevezik gyásznak. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám azt, amit én most belül érzek, mert borzalmas. Egy jó dolog van az egészben, ha egyáltalán ez lehetséges. Az, hogy helyettük lett nyolc csodálatos barátom, akik mellettem vannak jóban, rosszban, és bármiben, bármikor segítenek rajtam. Bizalommal fordulhatok feléjük, mert tudom, hogy meghallgatnának. Mosolyt csal az arcomra, ha magam elé képzelem Louist, ahogy Harryvel bolondozik; Niallt, ahogy egy tonna gyors kaját magába töm, és utána még mindig éhes; Liamat, ahogy minden reggel kedvesen rám mosolyog, és megkérdezi, hogy aludtam. És végül Zaynt. Zaynt, aki iránt fogalmam sincs, hogy mit érzek. Ő segített a lehető legtöbbet az elmúlt hónapokban. Neki köszönhetem, hogy még egyáltalán életben vagyok, és nem az utcán kell kóborolnom. És ebben nem az a legjobb és a legszebb, hogy segített. Nem, egyáltalán nem. Hanem az, hogy nem azért csináltam, mert kötelező volt neki. Ő önszántából csinálta mindezt, és ez nekem a legfontosabb. Az, hogy ő bármikor fel tud vidítani, akár egy bennfentes poénnal, az nekem felbecsülhetetlen értékű. Neki nem számított, hogy az utcán élek. Más ember leszólt volna, de ő nem. Ő befogadott, és segített, sőt még aggódott is értem, ha nem voltam éppen jó bőrben, pedig nem is ismertük egymást. De szép lassan én is közelebb engedtem magamhoz, megismertük egymást, és nagyon jó barátok lettünk. Sőt jobbak, mint barátok. Azt kell, hogy mondjam Zayn olyan nekem, mint egy lelki társ. Aki segít, és kihúz a bajból. Már csak miatta is fel kell, hogy álljak, nem szabad magamba zuhannom. Ha már ennyit meg tett értem, nem lenne okos dolog összeroppanni. Igaz, el nem tudom képzelni, hogy hogyan fogok továbblépni a szüleim elvesztésén, de meg kell próbálnom. Érte. Értük. De legfőképpen magamért.

Új blog!

Drága olvasóim!
Gondolom a címből rájöttetek, hogy nem új résszel érkeztem, hanem egy kis reklámozással! Társszerkesztő lettem egy designes oldalon. Ezt a blogot megtalálhatjátok ITT! Kérlek látogassatok be, és nézzetek körül, rendeljetek! Nagyon jól esne a támogatásotok!:)
xoxoLexii

UI: A rész félig kész van, nem tudom, hogy mikor fogom befejezni teljesen, igyekszem!:)